Az eltűnő intarzia

A kívánt ábrázolásnak megfelelő színűre festett, pácolt fabetéteket azután ebbe a negatív formába rakták. Egyetlen szóval így fordítható le: faberakás. Bútorok, illetve faburkolatok díszítésének az a módja, amikor a mintát egy vagy több az alaptól eltérő árnyalatú, színű vagy csupán erezetű másik fa adja.
Az intarziát már az ókorban ismerték, virágkora azonban a reneszánsszal kezdődik.

Az intarzia készítéshez fűrész kell, amelynek használata csak a középkor végén, a XIV. század derekán terjedt el. Korábban szekercével készültek az ezért ácsolt bútornak mondott ládák, padok, trónusok. Sőt a bonyolult minták például emberi alakok lombfűrészt kívánnak, amelyet a XVII. században találtak fel. Így lett az intarzia a barokk és a klasszicista bútorművesség jellegzetessége.

Nincs pontos válasz arra, hogy az újkor mindenekelőtt a gazdag arisztokrata és a jómódú polgár lakályosságigénye, egyszerűbben fogalmazva a lakásából otthont teremtő ember szépérzéke adta-e a döntő impulzust e szerszámok megalkotásához, vagy éppen fordítva történt: a fűrész tette lehetővé, hogy a lakberendezési tárgyak is olyan művészi formát kapjanak, mint amilyen gyönyörűek a kárpitok, ötvös remekek vagy festmények.

A lényeg különben is az, hogy a kettő, technika és produkció nem függetleníthető egymástól.
A legkorábbi intarziák ládákat díszítettek: építészeti keretben jobbára városképek láthatók. Tömör fára rajzolták rá a motívumot, amelyet hosszú szárú, rövid pengéjű speciális késsel véstek ki. A kívánt ábrázolásnak megfelelő színűre festett, pácolt fabetéteket azután ebbe a negatív formába rakták. Az intarzia történetétől elválaszthatatlan a furnérozás. Ennek az eljárásnak az a lényege, hogy a szerkezetet a nemes fáknál silányabb és olcsóbb anyagból készítik el, a felületet azonban vékony lapokra vágott értékes lemezekkel borítják. Ez a furnér.

Segítségével ettől kezdve finom és bonyolult díszítések készülhettek. Ha a korábbi még egyszerű intarziák mozaikra emlékeztetnek, akkor a XVIII-XIX. századiak már a festmények árnyaltságával vetekednek.
Az intarzia több volt, mint puszta technika: ízlés tárgyiasult benne. Nemcsak fából készültek ezért berakások, hanem kővel, nemesfémmel és különféle csillogó anyagokkal (teknőchéj, kagyló, csiga) is díszítették a barokk, majd a klasszicista és a historizáló bútorokat. Idekívánkozik, hogy az intarzia szó arab eredetű: a mázas csempével való felületdíszítést jelölték vele.

A berakás - az úgynevezett marketéria - egyik fajtája a petra dura, amikor is színes kövekkel főleg márvánnyal és féldrágakövekkel - lapis lazuli, achát, kalcedon - ékesítik a bútorokat. E technikával, amely a Mediciek által alapított műhelyben született, főleg ébenfából készült darabokat díszítettek: a fekete alapon különösen látványosak a színes kövek. A firenzei mozaiknak nevezett eljárás azután a német nyelvterületen is elterjedt, utóbb pedig Franciaországban és Spanyolországban is divatos lett.

A francia barokk szülötte az a díszítőeljárás, amelyet mesteréről mindmáig Boulle-technikának neveznek. André Charles Boulle (1642 - 1732) rézlemezből és teknőchéjból egyszerre vágta ki ugyanazt az általában arabeszkszerű mintát. Az értékesebb a premie`re partie a bútorban teknőchéj alapba került a rézminta; a kevésbé értékes másodpéldányon, a contrepartie-n viszont éppen fordítva: a rézlemez alkotta háttérben jelenik meg a teknőchéj motívum.

Az intarzia története a múlt században gyakorlatilag lezárult. Oka egyszerű: a bútorgyártás nagyiparrá alakult, a marketéria viszont olyan kézműves technika, amelyet nem lehet gépesíteni. Alighanem ezzel magyarázható, hogy ma annál nagyobb csodálattal adózunk e régi mesterség remekeinek.