Hanem a sorsa, a veleszületett adottságai terelgetik az embert abba az irányba ahol be tudja teljesíteni a feladatát, hiába is ellenkezik. Én nem ellenkeztem. Tanítóim, majd tanáraim a szépen rajzoló gyerekek közé soroltak, szerettem is rajzolni, festeni, ragasztani, elmélyülni mások számára dögunalmas tevékenységekben. Később, már a gimnáziumban szintén jellemző volt, hogyha ötlet kellett valamilyen feladathoz, akkor szívesen fordultak hozzám az osztálytársak, tanárok. A rajz, mint tantárgy nekem igenis fontos volt, legtöbben persze csak töltelék, pláne lyukasórának tartották. Rajz és művészettörténet érettségi, majd egy neves rajzkör a városban, végezetül pedig egy lakberendező tanfolyam aztán végleg feltette az i-re a pontot. Viszont ezen a tanfolyamon is úgy éreztem, még mindig nem elég, az ottani tanárok, diáktársak is arra ösztönöztek, menjek tovább, felvételizzek belsőépítész szakra, mert komoly esélyem van. Önbizalomból akkortájt még nagyon gyenge voltam, de annyira biztattak, hogy végül kezdtem elhinni, hogy tényleg megnyílhat egy lehetőség számomra, hogy magas szinten műveljem a szakmát.
A Soproni Faipari Egyetemre jelentkeztem az éppen akkor induló belsőépítész szakra, mert ott szerencsémre a pótfelvételi időpontjában tartották a felvételit valamilyen akkreditációs gond miatti csúszás okán. Ugyanis mire eldöntöttem a jelentkezést, addigra az Iparművészeti Főiskola az évi felvételijéről sajnos lecsúsztam. Utólag viszont nagyon örülök, hogy így történt, imádtam Sopronban tanulni, élni, az a majd’ 6 év életem egyik legboldogabb időszaka volt. Neves tanárok, professzorok vezetésével színvonalas képzés alakult ki az egyetemen. Részt vehettünk külföldi tanulmányutakon, szakmai konferenciákon, szerveztünk workshopokat minden évben, és persze kaptuk az izgalmas kihívásokat, folyamatos volt a megmérettetés, a munka. Fokozatosan és viszonylag lassan értettem meg, mi a design. Ezt a szót lefordítani magyarra szerintem lehetetlen, és nem is kell, mert annyi minden rejtőzik mögötte, amit a magyar nyelvben egyetlen szóval nem lehet kifejezni, ezért használom bátran annak ellenére, hogy nem szeretek idegen szavakkal dobálózni.
Szépen lassan kezdett körvonalazódni, hogy az építészet illetve a tárgykultúra terén melyek azok az irányvonalak, amelyeket a magaménak érzek. Vannak kedvenc magyar építészeim - akik közül, mint „állandó non plus ultra” Turányi Gábort említeném meg - kedvenc épületeim is, bár utóbbi csak időszakos, mert mindig rábukkanok valami gyöngyszemre, ami felülírja az épp aktuális favoritot. Van kedvenc lakberendezőm is - bármilyen furcsa - , akivel szívesen terveztetném meg a lakásomat, mert nagyon tetszenek a munkái, és 100%-ig meg tudnék bízni abban, hogy megtalálja velem a közös nevezőt. Ő Bárdos Zsuzsa.
Az öncélú tervezgetést nem tartom jónak. Nem feltétlenül kell kacsalábon forognia annak, ami szép, harmonikus.Sőt! Szerintem minden egyes alkotóelemnek kell, hogy legyen miértje. Ha megkérdeznék mi a hitvallásom, a filozófiám, azt hiszem nem használnék úgynevezett nagy szavakat. Egyszerűen szeretem ha az általam tervezett tér illetve bútor jól használható, praktikus és formailag-tartalmilag, tehát designban letisztult, de mégis van lelke - már ha lehet ilyet feltételezni, hogy egy térnek lelke van, amit a benne levő élet határoz meg. Azzal a sztereotípiával zárnám ezt az írást, hogy szerencsés ember vagyok, mert a szabadidőmben is a hivatásomat gyakorolhatom, illetve ha dolgozom, tulajdonképpen a hobbimnak hódolhatok.
Szarvas Gabi belsőépítész
06/30/561-2306
